Húsvét van megint. Mostanában gyakran eszembe jutottak a mi régi húsvétjaink, amikor már kora reggel készülődtünk. Öcsém locsolkodni édesapánkkal, édesanyámmal pedig locsolókat várni. Volt még szalagos korbács és kölni, és persze pár locsolóvers is a tarsolyban. Korán elindultak, hogy végig látogassák a lányokat, kicsiket és nagyokat. Mi pedig csinosan felöltöztünk, és azon drukkoltunk, hogy vizet kapjunk a fantasztikusnál fantasztikusabb illatú (?) kölnik helyett. A vendégváró falatokat gondosan kitálaltuk. A hímes tojásnak előkelő hely jutott egy kosárkában. A tojásfestés sosem maradhatott el. Olyankor összegyűltek a család nő tagjai, és kifújtuk vagy főztük a tojásokat, szebbnél szebb színekkel festettük őket, volt levélnyomos és hagymahéjas vagy saját magunk pingálta. Vajon hányan őrzik még ezeket a hagyományokat? Hány lány kapja a kanna vizet? Hány legény jutalma egy szép piros tojás a megtanult versért cserébe?
Emlékszem öcsém arcára, amikor már délutánra járva, haza érvén büszkeség ült ki rá, hiszen amennyi tojást mi odaajándékoztunk, ő legalább annyival tért haza.
Oh, és természetesen a tojás keresés is váratott még magára, ami sokszor mintha órákig tartott volna, ebből is látszott- nyulunk alapos munkát végzett. Mondanom sem kell, hogy jópár napig minden étkezés mellé járt pár tojás, de megérte az áldozatot, hiszen Húsvét hétfőjén sok ritkán látott ismerőssel találkozhattunk.
Az utóbbi években, aki teheti ezt a pár szabadnapot a természetben tölti. Tavaly csendes volt az ünnep, idén is talán az lesz. Azért próbáljunk meg pár apróságot megőrizni, hadd ne vesszen minden, mi jó volt.
