Valószínűleg nem született még egységes definíció arra, hogy mit is jelent a “karibi hangulat”, én most mégis megpróbálom (a teljesség igénye nélkül) a saját nézőpontomból megfogalmazni. Vadul hullámzó türkizkék tenger. Fülbemászó dallamú karibi calypso, egy pohár rum kíséretében. Az édes és savanyú ízek tipikus harmóniája a helyi gasztronómiában. Az útmenti bokrokról és fákról lógó, mindig mosolygó lajhárok. Az egyedi népi kultúra. Számomra ezek az apró részletek álltak végül össze azzá az egésszé, ami különlegessé tette Costa Rica karibi partvidékét.
Jelenlegi úticélunk a fővárostól mintegy négyórányi buszozásra fekszik. A kisváros neve Cahuita, amely Limón tartomány egyik turisztikai központja. Ez a tartomány az ország teljes keleti partvidékén végighúzódik, északról Nicaragua, délről pedig Panama fogja közre. Costa Rica jellegzetessége, hogy a tartományok kultúrája és hangulata gyakran eltérnek egymástól, így minden belföldi utazáskor egyedi “ország az országban”-érzésünk lehet. Izgatottan készültem hát az útra, abban a reményben, hogy ismét egy fantasztikus tapasztalattal gazdagodom.
Ezúttal sem csalódtam.
Már maga az utazás felért egy különálló kalanddal. Az itt-ott kacskaringósra sikerült országút számos kilométeren keresztül egy sűrű esőerdőn halad át. A tájat fürkészve könnyű ámulatba esni, hiszen minden a zöld különböző árnyalataiban játszik. Hosszú ideig egyetlen lakott településsel sem találkoztunk, csak a hegyek és az erdő követett minket. Mivel az esős évszakban ez a tájegység kimondottan vonzza a csapadékot, sajnos gyakoriak a földindulások és az ebből adódó balesetek, így aki teheti, válassza a száraz évszakot (januártól áprilisig) a karibi turizmushoz. A hegyek közt a hőmérséklet és a páratartalom szinte percenként változott, majd ahogy melegedni kezdett, lassan a dzsungel is felengedett, és falvakat is gyakrabban láttunk. Első megállónk a zsúfolt tartományi központ, Puerto Limón volt, ahonnét egy rövid kávészünet után a trópusi hőségtől átizzadtan folytattuk az utunkat Cahuitába.
Azon az útvonalon buszoztunk át, amelyet az 1991-es nagy limóni földrengés teljesen elpusztított. Mára ennek már nyoma sincs, a környéket felújították, és szerencsére minden probléma nélkül sikerült célbaérnünk.
Cahuita fő bevételi forrása a turizmus. Szállások tucatjai érhetőek el azonnal, azok számára is, akik előzőleg nem foglaltak szobát, és spontán vágtak neki a kalandnak.
Az a tapasztalatom, hogy Costa Ricában az egyszerűbb gyakran jobb, szóval a hatalmas és drága hotelek helyett bátran ajánlom a kis bungallókat. Míg az előbbi egy rendkívül zárt tér, ahová alig szűrődik be a helyi kultúra, addig az utóbbi olyan érzetet kelt, mintha mi magunk is szerves részei lennénk a régiónak. Kényelmi szempontból a nagyobb hotelek sem nyújtanak sokkal többet, mindaz pedig, amiért ideutazik az ember, a szállás falain kívül található. Nem kell hát megijedni, sok opciót találni a pénztárcabarát kikapcsolódáshoz is.
Bevackoltuk magunkat a szállásra, majd gyors zuhany és egy kis szusszanás következett. A légkondi azonnal lehűtötte a forró, fülledt levegőt. Ne lepődjünk meg azon, ha nincs melegvíz; errefelé a hidegzuhany fogalma szó szerint értendő. A klíma miatt viszont elég csupán 1-2 alkalom, hogy az is megszokja, aki szeret a forróvízben ázni. Nem is időztünk sokat a szobában, mielőbb ki akartunk mozdulni, hogy felfedezzük, mihez is tudunk kezdeni Cahuitában.
Első célállomásként az éttermeket szemeltük ki, ami érthető ennyi utazás után. Mitagadás, már korgott a gyomrunk, de ahhoz még nem eléggé, hogy bármelyik nevesincs helyre beüljünk. Őszintén szólva arra számítottam, hogy egy darabig keresgélni fogunk, mire rátalálunk a megfelelő jelöltre, de tévedtem, és ezúttal a bőség zavara miatt húzódott el a jól megérdemelt ebédünk. Valamennyi étterem, ami az utunkba került, tiszta, rendezett, hangulatosan dekorált, és még az étlap is sajátos volt. Itt is kaphatók azok az alapételek, amelyek az ország valamennyi éttermében az étlapot díszítik, de örömmel tapasztaltam, hogy ezek a falatok inkább a háttérbe húzódnak, és az összes főfogás helyi specialitás.
A karibi ízvilág csodálatos! Már a gasztronómia felfedezése megér egy külön utazást. A helyi étel nem túl nehéz, teljesen harmonizál a klímával, és bár jóllakottan távoztunk az étteremből, nem éreztem magam úgy, hogy bármelyik pillanatban szétdurrannék. Persze a könnyű ételeket is túlzásba lehet vinni, de egyáltalán nem ajánlott, a helyi fülledt légkörben ugyanis hamar rosszul lehet az ember; kár lenne falánksággal elrontani a kirándulást.
Ebéd után egy kis séta következett, úgy gondoltuk, ideje felfedezni a kisvárost. Az utcák itt nem olyan zsúfoltak, mint a nagyobb városokban, annak ellenére, hogy turistaközpont, nem látni sok autót, főleg a séta és a bicikli dominál. Ez egy kellemes légkört teremtett, és valóban elég gyorsan bejárható valamennyi fontosabb utca.
Aki a karibi-térség bármelyik tengerpartján jár, mindenképp próbálja ki a helyi rumot. Ahogy azt már a bevezetőben is említettem, ez az ízvilág nagyban hozzájárul a tipikus hangulathoz. A costaricai rum ráadásul az egyik legjobb, ami fellelhető Közép-Amerikában.
Amit viszont még nem említettem, a Karib-tenger sajátosságai közül, az az itt összegyűlő hippi közösség. Mielőtt még bárki félreértené, tisztázzuk; nem a helyiekről beszélek, bár biztos vagyok benne, hogy köztük is akadnak páran. A legtöbben külföldiek, akik a világ minden tájáról érkeznek. Én főleg német- és angolajkúakkal találkoztam. Három hónapig tartózkodhatnak a turisták az országban általában vízummentesen (vannak azonban olyan országok, amelyek állampolgárait nem engedik át a határon vízum nélkül), és ezt a lehetőséget sokan ki is használják. Az így létrejött hippikommuna tehát jelentős színt ad a helyi kultúrának.
És ha már a kultúráról beszéltünk, hadd említsem meg a legfontosabbat; a karibi fekete közösséget.
Sok generációval ezelőtt a gyarmatosítók afrikai rabszolgákkal érkeztek a Karib-szigetekre. Miután lehullott róluk a rabiga, a feketebőrű családok kénytelenek voltak a saját erejükből fenntartani magukat, és gyakran nem maradtak helyhez kötve. Oda mentek, ahol munkát kaptak, akkor is, ha ez a lehetőség más országban volt. Costa Rica kedvező célállomása lett a munkakeresőknek a vasútépítés, valamint a kávé- és banánültetvények miatt. Az ideérkező karibi feketék az ország keleti partvidékén telepedtek le, létrehozva egy sajátos kultúrát, és a legtöbben még ma is itt élnek. Saját nyelvük van, a patois(ejtsd: “pátoa”), amely főleg a spanyol és angol nyelvek keveréke, bár ez tájegységenként változhat.
A nyelven kívül magukkal hozták a kultúrájukat is, amiben az afrikai őshaza hagyományai vegyülnek a gyarmatosítók szokásaival és a karibi tradíciókkal. Ennek a felfedezése is megér egy újabb kirándulást.
Az utcákat járva mindenhol a helyi szokások domináltak. Kicsit zavarbaejtő volt a patoist hallani, valóban egy másik országban éreztem magam. A szuvenírboltok és különféle árusok standjai is egyediek, aki költekezni szeretne, itt dúskálnak az emléktárgyakban.
Cahuitában a szolgáltatások három kategóriába sorolhatók. Aki a tengerrel kapcsolatos élményeket keres, az választhat a szörf, kajakozás, hajótúra és búvárkodás közül. Aki főleg a természet miatt érkezik, annak a Cahuita Nemzeti Park csodálatos környezetet biztosít. Végül ha valaki bulizni szeretne, az is megtalálja a táncparkettet.
Itt jegyezném meg, hogy az éjszakai programokkal csínján bánjunk; nemcsak a bűnözés miatt, ami sajnos ide is betört, de az éjszakai állatok miatt is. Sötétben például aktívabbak a mérgeskígyók, az óvatlan éjszakai túrázók így kimondottan veszélyben vannak. A bajt elkerülendő, mozogjunk csoportban, túrát pedig csak szakavatott vezetővel szervezzünk.
Mivel a karibi partvidék élővilága egyedi, mi a nemzeti parkot választottuk.
Másnap reggel nyitásra érkeztünk. Élelmiszert nem ajánlott magunkkal vinni, mert ha a kapunál nem kobozzák el, a fák közt lapuló csuklyásmajmok és egyéb hasonló tolvajok csak az alkalomra várnak, hogy mikor csórhatnak el egy-egy ízletesnek tűnő falatot. A nemzeti park hatalmas, a kijelölt túraútvonalról nem ajánlott letérni, mert könnyen eltéved az ember. A tengerpart mentén húzódik a sűrű dzsungel, amely hangulatában különbözik attól, amit a Csendes-óceán partvidékén már megismertem. A dzsungel itt élettelibb, szinte folyamatosan belefutottunk az állatokba, legyenek azok majmok, lajhárok, és számomra ismeretlen négylábúak. Kígyóval szerencsére nem találkoztunk, bár tudtuk, hogy azok is ott lapulnak a közelben.
Nekem csak egyetlen konfrontációm volt az itt töltött idő alatt; egy kíváncsi és merész mosómedve próbálta lenyúlni a cuccainkat, miközben megpihentünk séta közben. Hiába próbáltam elriasztani, kitartóan próbálkozott tovább, így feladtam a harcot, és inkább megszakítottuk a pihenőnket. Később – a közeli káromkodásokból ítélve – arra jutottam, hogy más turistáknak is meggyűlt vele a bajuk.
A nemzeti park sajátossága (az állatvilágon kívül) a kapcsolat a szárazföld és a tenger közt. Egyik pillanatban még a fák közt sétál az ember, a következő kanyarban pedig belefut a türkizkék vízbe. Ilyen rejtett lagúnák tucatjai szegélyezik a helyi dzsungelt, néhol fehér, máshol fekete homokkal. A Karib-tenger nagyon haragos, erős a hullámzás (hajrá, szörfösök!), ezek a lagúnák azonban nyugodtak, biztonságosak az úszóknak, a víz pedig olyan tiszta, hogy még a talpunknál is mélyebbre lelátni. Délután négykor zárják a kapukat, mivel öt óra körül kezd sötétedni, az éjszaka pedig pillanatok alatt leereszkedik. Sikerült kihasználni a teljes nyitvatartási időt, és egy fantasztikus élménnyel gazdagodtunk. A Karib-tenger vidéke egy olyan sokszínű oldala a világnak, amit egyszer mindenkinek látnia kell!
