Óceáni hajókázás során gyakran előfordulhat, hogy nem várt kísérőként egy-egy kíváncsi élőlény társul szegődik hozzánk, együtt szelve velünk a habokat. A delfinek pontosan ilyen kíváncsi természetűek, és a Csendes-óceán costa ricai partvidékén gyakori vendégek. Általában nagyobb családban mozognak, és ha szerencsénk van, bálnák kíséretében is láthatjuk őket. Idén januárban szerencsénk volt.

A helyszín Carrillo városa, amely a nyugati Guanacaste tartomány egyik csendes kisvárosa. 7 km-re fekszik Sámarától, amely amiben csak lehet, eltér tőle; a nyüzsgés itt sosem áll meg, a turisták száma meghaladja a helyi lakosokét, a bárok egész éjjel teltházasak, a bulizni vágyó fiatalok pedig sohasem alszanak. Carrillo ezzel szemben főleg a családosok számára előnyös, és azoknak is kedvelt célpontja, akik nyugodt, csendes környezetben akarják eltölteni a vakációjukat. Emellett a kisváros mellett helyezkedik el az a kikötő, ahol óceáni kalandunk elkezdődött.

 

Guanacaste Costa Rica legforróbb tartománya. Szinte sivatagi forróság uralkodik a tartomány nagy részén. A helyiek ezt már megszokták, nekünk, turistáknak azonban nem árt odafigyelni arra, hogy megfelelő folyadék-utánpótlás mindig legyen a közelünkben. A helyi lakosok egy sajátos rasszhoz tartoznak, a bőrük színe sötétebb kreol (guanacastecának nevezik őket). 200 évvel ezelőtt ez a tartomány az északi szomszéd Nicaraguához tartozott, majd később csatlakozott Costa Ricához gazdasági okokból. Mindez akkora horderejű esemény volt, hogy a mai napig zenés felvonulással, büszkén és boldogan mosolyogva ünnepel a lakosság az évforduló napján.

Amikor először léptem be Guanacaste területére, úgy éreztem magam, mint aki egy western-film közepébe csöppent. A napégette, sárgászöld legelőkön marhák százai bóklásznak, át-átkelve az országúton, lustán, mit sem törődve a forgalommal. Szalmakalapos cowboyok ügetnek a lovaikon oda-odabiccentve az ismeretlen autósoknak. Nyugdíjas vidéki bácsik sétálnak településtől településig, macsétával az oldalukon, remélve, hogy lesz, akinek tudnak segíteni bozótot ritkítani, ezzel is kiegészítve a szűkös nyugdíjukat. Gyakran kilométereket sétálnak, míg sikerül egy kis fusit találniuk. Tekintetük nyugodt, távolba révedő; beletörődtek már eddigi életük megpróbáltatásaiba, és méltósággal viselik az öregkort.

A tartomány központjáig kihalt, forró, vadregényes természet vesz minket körül. Életnek bármi nyomát csak a már említett cowboyok és vidéki öregek jelentik. A tartományi központhoz közeledve az eddigi hangulat egy csapásra megváltozik. Házak váltják fel a fákat és mezőket sűrű szomszédságban, és pillanatok alatt beleveszünk a városi környezetbe. Táblák jelölik a nagyobb strandokat; várakozással tölt el a tudat, hogy közeledünk az óceánhoz.

Carrillo mintegy negyven percnyi autóútra van Nicoyától, az első nagyobb várostól. Kacskaringós hegyi utak vezetnek az óceánparthoz, és gazdag élővilág színezi a környezetet. Egy alkalommal egy congo (kistestű fekete majom, amelynek üvöltése jellegzetes) szaladt át az autónk előtt, később pedig egy termetes iguána. A fák és bokrok sűrű erdővé fejlődnek, biztonságos otthont adva a legkülönlegesebb állatoknak. Erdőjárók, óvatosan! Csörgőkígyók, pumák és egyéb veszélyes ragadozók otthonába készülünk belépni.

A carrillói fehérhomokos óceánpart az ország legszebb strandjainak egyike. Könnyen megközelíthető, a fővárosból buszjáratok is indulnak. Az óceáni áramlatok az évek során hol erősödnek, hol gyengülnek. Nincs akkora hullámzás, mint Manuel Antonióban, nyugodtan lehet akár távolabbra is úszni anélkül, hogy a víz szívóereje lehetetlenné tegye a kijutást, így minden tekintetben egy relaxációra tökéletes helyszín. Az ország tengerpartjainak nagy része szabad strand, Carrillo is ezek közé tartozik. A kormány rendelete alapján a parton nem létesíthetőek éttermek, bárok, szórakozóhelyek; aki mégis ezekre vágyik, annak inkább a szomszédos Sámara a megfelelőbb választás.

A tektonikus lemezek találkozása miatt Costa Ricában gyakoriak a földrengések. Carrillo ezt egyelőre megúszta, de a helyiek tisztában vannak vele, hogy hamarosan eljön az ő idejük is. A házak, éttermek, szállodák építésekor ezt szigorúan szem előtt tartják.

Mi sem feledkeztünk meg róla, és tíz ujjal kapaszkodtunk a reménybe, hogy nem az ittlétünk alatt következik be a rengés.

Sámara hemzseg az utazási irodáktól. Az egyik helyi szolgáltatást vettük igénybe, és hamarosan már a kikötőben várakoztunk húsz másik külföldi turistával az izgalmasnak ígérkező hajóútra.

A hajónk egy kb. harmincfős motorcsónak volt. Első látásra nem volt túl bizalomgerjesztő, de később több hasonló típussal is találkoztunk a vízen, így hamar elfogadtuk, hogy errefelé ez a megszokott. A hajótúra 3 órás volt, két fő programponttal, amelyből a fő attrakció a delfinek megtekintése volt természetes közegükben. Alig húszperc alatt kiértünk az öbölből, a part csupán távoli foltnak tűnt. Bármerre néztünk, mindenütt az óceán kéksége fogadott. Csend volt, és miután a hajó motorja is elcsendesedett, csupán a víz egyenletes csobogását hallgattuk, miközben alattunk lágyan ringott a fedélzet.

 

Több delfinfajta is él ezen a környéken. Túravezetőnk elmondta, hogy április végéig rengeteget látni belőlük, majd az esős évszakban májustól elindulnak észak felé, Kanada nyugati partvidékéig. Novembertől aztán ismét megnő a számuk, és ez a körforgás évről évre megismétlődik. Izgatottak voltunk, mivel odahaza nem találkozni ezekkel az emlősökkel.

Nem kellett sokat várni. Túravezetőnk beszéde után pár perccel megjelent a felszínen az első hátuszony, majd egyre több és több példány érkezett. Megszámolni lehetetlen volt őket, de ha tippelnem kéne, százat mondanék. Csodálatos látvány volt, ahogy ezek a sötét, másfél-kétméteres állatok körülöttünk bukkantak a felszínre. A víz olyan tiszta volt, hogy gyakran több méterre is leláttunk, ilyenkor megfigyelhettük, hogy egy-egy példány a hajónk alatt úszik el. Pettyes delfinek voltak, errefelé ők a legelterjedtebbek. Súlyuk elérheti a 140 kg-t is, ennek ellenére rendkívül kecsesen mozogtak.

Hirtelen morajlás hallatszott a távolból. Szinte egyszerre kaptuk mindannyian a hang irányábába a fejünket, épp időben ahhoz, hogy észrevegyük azt a hatalmas farokuszonyt, amely elsőre ijesztő lehetett több utastársunk számára. A robaj, amire felfigyeltünk, ahhoz a hosszúszárnyú, vagy más néven púpos bálnához tartozott, aki ekkor emelkedett a felszínre, hogy hatalmas tüdejét megtöltse friss levegővel. Méretét nem tudom megsaccolni (állítólag 14 méteresre is megnőhetnek), de legyen elég annyi, hogy már a farokuszonya is akkora volt, mint a hajónk. Kellő távolságban volt tőlünk ahhoz, hogy még véletlenül se borítson fel minket, de az általa keltett hullámok megremegtették a hajónkat. Ez az óriás csatlakozott a delfincsaládhoz, és együtt folytatták az útjukat. Ezután még párszor feltűnt, ekkor megpillanthattuk a robusztus alakját, de végül a mély óceán őt is elnyelte.

A túránk nagy siker volt, valamennyi turista élménygazdagon térhetett vissza a partra.

  Kb. másfél órás delfin- és bálnales után elindultunk vissza az öböl peremére, hogy a sekélyebb vízben búvárkodjunk a korallok és egyéb színes apróbb lények közt. A túra itt érte el számomra a csúcspontját.

Mindig is szerettem azokat a dokumentumfilmeket, amelyek az élővilág sokszínűségét mutatják be, és rendkívül hálás vagyok, amiért eljutottam életem azon szakaszába, hogy lehetőségem van átélni mindazokat a kalandokat, amiket eddig csak a képernyőn láttam. Ahogy magunkra kaptuk a búvárfelszerelést, már ugrottunk is a vízbe. A hajóról nem tűnt olyan mélynek, de 3-4 méterre lehetetett a fenék. Ahogy lemerültünk, a felszíni világ megszűnt létezni, és a helyét átvette egy mindeddig ismeretlen környezet. Korallok, kagylók, tengeri csillagok, és halak százai pompáztak csodálatos színekben. Az ember hirtelen azt sem tudja eldönteni, melyik irányba nézzen, annyi inger ér minket pillanatok alatt. Egy új társadalom nyitja meg kapuit, egy olyan világ, amelyben mi csupán vendégek lehetünk. Az idő odalent mintha gyorsabban telt volna, de ugyebár mindig ez van, ha az ember különleges pillanatokat él át. A túra a végéhez közeledett, amikor elsiklott alattam egy közepes termetű tigriskígyó, és mivel nem rajongok érte túlzottan, jobbnak láttam visszamászni a fedélzet biztonságába.

A délutánt a parton és a vízben töltöttük. Többször is belemerültem az óceán távlatába, és emlékeimben fel-felbukkant a delfincsalád és a robusztus barátjuk. Lelki szemeim előtt láttam a fenéket betöltő korallokat, a sokszínű élőlényeket, amelyekről eddig még csak nem is hallottam, bőrömön éreztem a sós víz langyos ölelését.

A világ hatalmas, és csodálatos hely. Utazások által mi is részesei lehetünk ennek a csodának. Ha elménk nyitott, a hely szellemét befogadhatjuk, újabb, akár mélyebb tapasztalatokkal gazdagítva életünket. Erre buzdítok hát minden kedves olvasót!