Egész pontosan 200 méter magasan és közel egy kilométer hosszan száguldottunk végig fától fáig a sűrűn benőtt, haragoszöld, szélfújta völgy felett. Szó szerint madártávlatból élvezhettem a táj szépségét, bár a szabadságérzetet kissé gátolták a szűk hevederek. Szárnyakként egy masszívnak tűnő csiga szolgált, az ujjnyi vastag drótkötél vége pedig beleveszett a sűrű lombokba, amelyek felé szélsebesen suhantunk. Hogy mit is keresek idefent a magasban, kiszolgáltatva a környezeti elemeknek? Costa Rica legextrémebb canopytúráját élvezem.
De kezdjük az elején.
A történet egy januári napon kezdődött, amikor kocsiba vágtuk magunkat, és nekiiramodtunk az országnak. Úticélunk ezúttal Monteverde, Costa Rica legismertebb hegysége volt, amely túrázók, madarászok, extrém sportkedvelők központja. Nem sokkal ezelőtt értünk vissza egy óceánparti kirándulásról, a környezetváltás tehát jó ötletnek tűnt. Kb. kétórás autókázás után fordultunk le az országot átszelő gyorsforgalmiról. Puntarenas tartomány ezen része már dombokkal tarkított, de még viszonylag sűrűn lakott. Ahogy felfelé haladtunk a kacskaringós mellékúton, úgy ritkultak a települések is.
A helyi lakosoknak gyakran kemény harcot kell vívniuk a természettel. A falvak, tanyák, 
hotelek magánterületei az őserdőből kivágott parcellákon nyugszanak. Bár a növényzetet alaposan megritkítják, az országban 7-8 hónapig esős évszak uralkodik, ami az erdőfedte régiókban sokkal erőteljesebb, mint a városokban. A növényzet gyakorlatilag ”lehúzza” az esőt, amely van, hogy napokig szüntelenül zuhog. Szép látvány, amikor a nappaliból kinézve az udvarunk életteli zöldben pompázik, de ha egy kicsit is elengedjük a gyeplőt, és háztáji munka helyett inkább tévénézéssel töltjük a szabadidőnket, akkor érhet kellemetlen meglepetés. A növényzet pár nap alatt elburjánzik, az erdő pedig visszahódítja azt, amit elvettünk tőle.
Van tehát munkájuk a telektulajdonosoknak bőven.
Miután áthaladtunk két falun és egy kisvároson, az aszfaltút egyik pillanatról a másikra felszívódott. Ettől fogva egy hepehupás, kavicsokkal teli, poros földúton folytattuk utunkat. Később, mint kiderült, csupán a GPS próbált megviccelni, és vezetett egy hosszabb, nehezebb, de forgalommentes mellékútra, amely gyakran éles, szűk kanyarokkal tette izgalmasabbá, és egyben kuplunggyilkossá a kalandot. Mivel filmrajongóként túl vagyok már számos horrorfilmen, kicsit aggódtam, mi lesz, ha a városi forgalomhoz szokott kocsink megadja magát a semmi közepén, és bizony meg kellett erőltetnem magam, hogy ne a már ismert klisékre gondoljak.
Mindössze 20-30 km-t tettünk meg ezen az úton, de számomra mindez óráknak tűnt. Szerencsére különösebb bakik nélkül sikerült letudnunk az “offroad” útvonalat, és hamarosan feltűntek úticélunk, Santa Elena első utcái.
Santa Elena egészéből sugárzik az ökoturizmus. Biciklikölcsönzők tucatjai szinte 
minden sarkon, erdei túrákat hirdető utazási irodák minden utcában, szelektív hulladékgyűjtők, háztáji termékeket hirdető táblák szinte valamennyi háznál. Az utcákon turisták tömege sétálgat, a világ minden tájáról összegyűlnek itt az emberek. Profi és egyszerűbb fényképezőgépek kattannak, megörökítve a kellemes környezetet, fiatalabb turisták szelfiznek a város csomópontjain, míg mások a kávéházak kényelmében kortyolgatják a helyi termesztésű koffeinadagjukat. Nagyon élveztem a városka nyugodt, hegyvidéki légkörét, és bár késő délutánra az idő kissé szelesre fordult, ez cseppet sem rontott az élményen.
A kisváros egy domb tetején húzódik, pont elég magasan ahhoz, hogy alaposan belátható legyen a Monteverde-régió. Mivel sofőrként leginkább az autót próbáltam egyben tartani, útközben nem volt időm belemerülni a kilátásba, később azonban szerencsére pótoltam ezt. A kilátás páratlan, hamar felfogtam, miért ez a leghíresebb, legfestőibb hegység az országban. Sokáig érintetlen őserdő borította a tájat, majd az 1950-es években egyre több és több farmer érkezett ide, akik végül gyökeret eresztettek. Ezek a telepesek voltak azok, akik elérték, hogy a régió kb. 11000 hektárnyi területe nemzeti parkká nője ki magát.
Az ő munkájuk eredményét láthatjuk, amikor a táj fenségét csodáljuk.
Első napunk gyakorlatilag az utazással és városnézéssel telt, este pedig kellemesen elfáradva tértünk vissza a motelbe. Itt érdemes kitérni a szálláslehetőségekre. Monteverde dúskál a hotelekben, amelyek bérleti díja gyakran az eget verdesi. 2-3 éjszakára gyakran 600-700 dollárt is elkérhetnek, ez pedig sokaknak problémát jelenthet. Ezen kívül találhatunk egy csomó apartmanházat, bár ezek főleg a városon kívül, 1-2 km-re bérelhetők. Főleg a nagyobb csoportoknak, családoknak, baráti társaságoknak ajánlott, és az sem árt, ha kisbusszal vagy terepjáróval érkeznek, ismerve a városon kívüli útviszonyokat. A harmadik lehetőség a motel, amely jóval olcsóbb, gyakran a reggelit is biztosítják, meglepően színvonalas.
Miután kialudtuk magunkat, reggel újult erővel és kalandra készen válogattunk a prospektusok közül, tervezve az aznapra szánt túráinkat. A recepciósunk nagyon segítőkész fiatalember volt, és kapcsolatban állt valamennyi túraszervezővel, akik a személyszállításban is rendelkezésünkre álltak. Ez nagy megkönnyebbülés volt számomra, aznap ugyanis igyekeztem elkerülni, hogy volán mögé üljek.
Több nemzeti park túraútvonala húzódik a hegyek közt. Vannak eldugott kis ösvények, 
amelyek vízesésekhez vezetnek, míg mások az erdő mélyébe, ahol ha szerencsénk van, természetes közegükben figyelhetjük meg az erdei ragadozókat. Costa Rica élővilágának 50%-a található ezekben a hegyekben. A kalandorlelkűek éjszakai túrázásra is mehetnek, szigorúan túravezetővel; kígyók, pókok, farkasok és jaguárok tömege éli aktív óráit sötétedés után.
Izgalmasnak ígérkezett hát a nap. A legszimpatikusabb túraajánlat a Selvatura-park 
prospektusát díszítette; függőhidakkal tarkított túraútvonal, amely pár óra alatt bejárható. Nem kellett sokat várnunk, fél órán belül megérkezett értünk a parktól rendelt kisbusz.
Képzeljünk el kellemesen hűs, páradús, hatalmas fákkal körülvett, aszfalttal borított tisztást az erdő közepén, ahova egy keskeny hegyi út vezet. Ez volt a park bejárata, egy gyűjtőpont, amelyet szuvenírbolt, étterem, mosdók szegélyeztek. Egy utazóktól nyüzsgő kis sziget a zöld óceánban. A recepció képernyőin rövid dokumentumfilmeket vetítettek a helyi jellegzetességekről. Elég hatásos kedvcsináló volt.
Amint elhagytuk a gyűjtőpontot, és beléptünk a parkba, a világ is megváltozott körülöttünk. A parkoló zaja lassan elhalt, aszfalt helyett nyirkos moharéteg jelent meg a talajon. Páfrányok, és évszázados fák mindenütt. Voltak pillanatok, amikor a Jurassic Park című filmben éreztem magam, és azt vártam, mikor lép ki valami fenevad a fák mögül. Őshüllők helyett azonban csak az erdő békéjét
tapasztaltuk. Többször is elszáguldott az orrom előtt egy-egy kolibri, az egyiknek szinte a szárnycsapását is éreztem, annyira közel volt. Ezek a kismadarak hemzsegnek az országban, Monteverdében pedig kimondottan sokan vannak.
Az ornitológusok legfőbb célpontja a quetzal. Ez a zöld és kék színben pompázó madárka Latin-Amerika sajátja (Guatemalában például az ország pénznemét is róla nevezték el). Costa Rica hegyvidéki régiói hemzsegnek tőlük, a turisták nagy örömére. Mi sajnos eggyel sem találkoztunk, de tény, hogy nem madárlesre érkeztünk. Sokan voltak azonban, akik türelmesen lecövekeltek, és távcsöveikkel a fák koronájára fókuszáltak.
A Selvatura-park függőhídjai 10-30 méter magasan húzódnak. Gyakran a fák lombjai felett sétálhatunk, ez pedig nagyon egyedi élményt ad a kirándulóknak. A mélységben a dzsungel növényei olyan sűrű takarót alkotnak, hogy a talajt szinte nem is látni. Gyakran hallani lehet a lent csörgedező patakokat, de a levelek javarészt eltakarják. Békés, romantikus, vadregényes a táj. Olyan része a világnak, amelyet minden utazónak látnia kell.
Mintegy három óra alatt végigjártuk az ösvényeket, és a ”kolibrikertben” álltunk meg szusszanni egy kicsit. Ez az elkerített kis kert főleg azoknak szól, akik a száguldozó madarak közt szeretnének kicsit elvegyülni. Több madáretetőt függesztettek ki, amely vonzza a kismadarakat, a turisták pedig remek fotókat készíthetnek.
Itt üldögélve hallottam meg azt a jellegzetes, fémes sípolást, amelyről azonnal tudtam, mihez tartozik; kötélpálya van a fák közt.
Perverz vonzalmat érzek az extrém sportok iránt. Az erdő felett húzódó canopy-pálya pedig kimondottan a kedvenceim közé tartozik. Gyors kérdezgetés után el kellett fogadnom, hogy bár elsőre jó ötletnek tűnt, a részletek kibogarászása után már nem volt annyira izgalmas (elég borsos árat kértek egy viszonylag rövid szakaszért). Tervemről azonban nem mondtam le, és sikerült végül rábukkannom a Parque Extremo nevű extrém sportokra szakosodott szolgáltatásra.
A túra után alig két órán belül már a kötélpályához vezető kisbuszban ültem.
A busz szinte tömve volt turistákkal. Egy aranyos, toledói nyugdíjas házaspár volt a legidősebb résztvevő. Útközben beszélgettünk egy keveset, nagyon izgultak, de végig mosolyogva mesélték az eddigi monteverdei tapasztalataikat. Kirándulásuk végén jártak, ezt a túrát szánták lezárásnak.
Elérkeztünk hát történetem kezdetéhez, amikor a magasban suhanunk fától fáig. Nem messze tőlem egy kifeszített kabinból éppen bungee jumpingoztak; a völgy felerősítette a sikolyokat. Ez Costa Rica legmagasabb pontja, ahonnét ugrani lehet, 170 méter.
Lesz majd egy másik alkalom. Amikor majd én leszek abban a kabinban, és várom azt az adrenalindús pillanatot, amit minden, extrém sportot kedvelő keres. Azt a pillanatot, amikor a felszínre tör a félelem, de még elég erősek vagyunk ahhoz, hogy megtegyük azt a bizonyos mozdulatot, amellyel kitolhatjuk a saját határainkat.
Eljön majd ez az alkalom is.
Addig azonban hevederbe rögzítve repülök a mélyen húzódó völgy felett.
