A vulkánok, Földünk óriási kemencéi szinte valamennyi kultúra mitológiájának jól ismert szereplői. Sikerük titka, hogy már pusztán a méretükkel képesek áhítatot teremteni, a bennük lévő hatalmas energia pedig félelemmel vegyes tiszteletet ébreszteni. Costa Rica számos vulkán otthona, közülük is a legnagyobb az Irazu.

San Joséból egyórányi busztávolságra fekszik Cartago tartomány. Kora reggel indultunk, mivel a főváros ilyenkor még éppen csak ébredezik, csupán egy-egy taxival, uberrel és korán kelő sofőrökkel kellett osztoznunk az utakon. Amint kiértünk a betondzsungelből, a táj is felöltötte az ismerős zöld pompáját.

A “vulkánok atyja” székhelye a már említett Cartago tartomány. Costa Ricában divatosnak számít jól ismert történelmi helyszínekről elnevezni a településeket és nagyobb területeket (ilyen például a Görögországról elnevezett Grecia tartomány is). Kedvelem a történelmet, és mikor megtudtam, hogy Cartagóba tartunk, kicsit elkalandoztam a régmúltba, és próbáltam felidézni a hires történelmi eseményeket. Visszatérve a valóságba (földrajzilag is) lassan átadtam magam az utazásnak, és csendben reménykedtem, hogy a busz nem rázza ki a lelket is belőlem. A kátyúk ugyanis a mindennapi közlekedés jól megszokott részei; hiába az állandó útfelújításoknak, esős évszakban a hatalmas vízmennyiség gyorsan kikészíti az aszfaltot, elég munkát adva egész évre a közlekedésügyieknek.

  Nekivágtunk hát az autópályának, és irány a vidék!

A völgyben fekvő tartományi központ semmiben sem különbözik a jól ismert latin-amerikai városoktól. Zsúfolt, hangos, már-már idegesítően sok az egyirányú utca. Egy dologban azonban kitűnik a társai közül; azok a távolinak tűnő, határozott vonalak, amelyek az égig nyúlnak, szinte bármelyik utcáról könnyen kiszúrhatóak. A vulkán misztikus hátteret kölcsönöz egy modern, élettel teli  településnek. A sűrű városi forgalmon végigdöcögve végül sikeresen rákanyarodtunk arra a vidéki útra, amely elvezetett minket úticélunkhoz, a vulkán csúcsához.

Cartago az egyik legfontosabb tartománya Costa Ricának. Mivel remek termőföldje van, a földművelés dominál errefelé. Engem az osztrák Alpok alacsonyabban fekvő régióira emlékeztet. A helyiek szerint is ez a környék hasonlít leginkább Európához. A zöld legelőket szarvasmarhák százai tarkítják, gyümölcsfák és szántóföldek tucatjai teszik változatossá a tájat. Vannak ugyan kisebb-nagyobb városok errefelé, de az útról, amin felfelé igyekeztünk, javarészt tanyákat láttunk, egészen elképesztő magasságig.

  A busz bárminemű fennakadás nélkül küzdötte át magát a keskeny hegyi úton. A csúcsra érve egy helyiségnévtábla üdvözölt minket, amely tudomásunkra is adta, hogy egy olyan nemzeti parkba érkeztünk, amely tiszta és rendezett, és ezúton kérnek meg minden kedves látogatót, hogy ez maradjon is így. A legtöbb vendég számára szerencsére egyértelmű volt az üzenet, de sajnos mindig akadnak olyanok, akik meggondolatlanul szemetelnek és akaratlanul rongálnak; a személyzet viszont komolyan veszi a munkáját, és a delikvenseknek kedvesen jelzik a figyelmetlenségüket.

Izgatottan szálltam le a buszról, várva, hogy végre részese lehessek a természet csodájának. És itt ért az első csalódás Latin-Amerikában.

Félreértés ne essék, a táj valóban elsőrangú, a helyiek nagyon jól karbantartják a nemzeti parkokat errefelé. Csalódásom oka nem is a környezet volt. Sorban álltunk a pénztárnál, mindenki várt a maga jegyére. Hogy gyorsabban haladjon a sor, mindenki kezében ott lapult a már előre kiszámolt belépődíj. Mikor sorra kerültem, akkor derült ki, hogy nekem és a hozzám hasonló külföldi turistáknak duplaárat kell fizetnünk. Az ok csupán annyi, hogy külföldiek vagyunk…

  Nyeltem hát egy nagyot, és igyekeztem minél kedvesebben mosolyogni, miközben kipótoltam a hiányzó összeget (és gondolatban búcsút mondtam a szuvenírnek, amit szerettem volna odabent megvenni). Már bent voltam, amikor visszanézve a kisebb hangzavarra láttam, hogy rajtam kívül mások is ugyanígy jártak; csak nekik végül nem sikerült kedvesen mosolyogniuk…

Az Irazu Nemzeti Park 3400 méter magasságban van. A vulkán legmagasabb pontja emellett még 32 méterrel emelkedik ki a parkból. Szívós növényvilág borítja a tájat, és különböző állatok is csatangolnak errefelé, de mi sajnos eggyel sem találkoztunk. A park két nagy látványossággal bír: egy magashegyi kilátóval, amelyről tiszta időben a fővárosig is ellátni, valamint egy hatalmas kráterrel, amelyben egy zöldes kis tó lapul. A köztes útvonalon táblák jelzik a vidék jellegzetességeit, valamint a vulkán történetét kialakulásától kezdve napjainkig. Mivel aktív vulkán, különösen nagy figyelmet fordítanak a biztonságra. Legutóbb 1994 decemberében tört ki, megsemmisítve a rajta húzódó erdő nagy részét, és számos otthont égetett porig. A vulkanológusok szerint ez egy kisebb kitörés volt csupán, amely előjele lehet egy későbbi nagyobb eseménynek is; ezért kiemelkedő figyelmet fordítanak mindennemű aktivitásra a nemzeti parkban.

Érdekes (vagyis kissé ijesztő) érzés volt ezek után a csúcson sétálgatni…

Többen megkérdezték tőlem, hogy mi volt az első gondolatom, amikor szó szerint a felhők felett sétáltam. Bevallom, a légszomj miatt szinte valamennyi gondolatom az oxigénnel volt kapcsolatos.  Ebben a magasságban a levegő még nem olyan ritka, hogy oxigénpalackot kell magunkkal vinni, de ahhoz már eléggé, hogy pár méter megtétele után úgy érezzük, hogy épp a félmaratont futjuk. Gondolom, a kedves olvasókkal is előfordult már, hogy álmukban mintha ólomból lenne a lábuk, és nagyon nehéz mozogni. Én sokszor álmodtam ilyet, ezúttal pedig élőben is megtapasztalhattam, milyen érzés. Mintha testsúlyom többletét cipelném magammal, eléggé kimerítő. A park vezetősége azonban ezzel is számolt, és rengeteg pihenőhelyet állítottak fel.

Miután a szervezetem kezdett hozzászokni a magaslati levegőhöz (pontosabban annak hiányához), szép lassan sikerült átadni magam a tájnak, ami mindenkit elkápráztatott odafenn. Szerencsére szép időnk volt, alig úszott felénk egy-egy felhő, így az ország jó nagy részét sikerült belátni. Az ember képes órákat is eltölteni némán belebambulva a látványba, igyekezve minél többet befogadni és várva egyfajta megvilágosodásra. A magashegyi kilátónál mindenki síri csendben pihent, így adva tiszteletet a természet hatalmának, és hálát, amiért részesei lehettek e csodának.

  A kráterhez közeledve a növénykolóniák egyre ritkábbak, mígnem sivatagi hangulatot ébreszt a szürke por fedte táj. Csak az elsuhanó ördögszekér hiányzott a képből. Helyenként sárga kénfoltokat látni, valamint megkövült lávát, emiatt esélyünk sincs elfelejteni, pontosan hol is járunk. Egy felhő úszott be a kilátásba, pont a kráter fölé; és még így is a lábunk alatt terült szét.

Az Olümposzon éreztem magam, de valójában egy időzített bombán álltam.

Másfél-két órát töltöttünk a nemzeti parkban. Nem tűnik soknak, de rengeteg élményt sikerült magunkévá tenni. A hazaúton a buszon ülve többen is párszor visszanéztünk a csúcs felé, és mindenki szemében ott ragyogott a ki nem mondott gondolat: csodálatos, ide még mindenképp vissza kell térni! 

Ha valaki latin-amerikai kirándulásra adná a fejét, a vulkánok szinte valamennyi ország legizgalmasabb látnivalói közé tartoznak. Garantáltan életreszóló élmény azoknak, akik szeretik az extrémebb környezetet, azoknak pedig, akik kissé visszafogottabbak, jó lehetőség ahhoz, hogy tegyenek egy lépést kifelé a komfortzónájukból.