Emlékeztek még Attilára, aki csupa-csupa érdekes olvasmánnyal látott el minket Costa Ricából? Ezúttal karácsonyi élményeit szeretné veletek megosztani. Első karácsony a Föld másik felén. Új és ismerős szokások, izgalmas gasztronómiai fogások…avagy Feliz Navidad!
Ha december, akkor hó, és mínuszok, jeges utak, és időnként sűrű köd. Ha szerencsénk van. Ha nincs, akkor marad a latyak vagy az enyhe idő. Fenyőfaárusok tucatjai lepik el az utcákat, hiszen nekik ilyenkor van a főidény. Karácsonyi vásárok országszerte, forralt bor és sós perec, na meg az elhagyhatatlan kenyérlángos. Az elmúlt évtizedek emlékei a fenyőfa és a frissensült bejgli illatát idézik fel bennem, és míg odakint tombol a tél, addig odabent összegyűlve a fa körül élvezzük a családi légkör melegét. Eszünk, iszunk, koccintunk, ajándékozunk, majd még egyszer, és egyre többször koccintunk.
Három évtized jól megszokott hagyományai idén megváltoztak számomra.
Az utcán sétálva azonnal kiszúrják a szemem a felfüggesztett, sokszínű ünnepi égősorok. A boltok kirakatairól fényesen virít, a Feliz Navidad (“Boldog Karácsonyt!”) felirat. Az ünnepek rohamtempóban közelednek, az emberek nagy táskákkal megpakolva sétálnak vagy buszoznak. Mindenki készül az ajándékozásra. Pár sarok után eljutok a város központi parkjába. Veszek egy kávét az egyik pékségben, majd kiválasztok egy padot a pihenésre. Meleg van, árnyékban 30 fok, magas páratartalommal, ilyenkor egy rövid sétától is elfárad az ember.
Heredia városa felkészült az ünneplésre. A parkok, utcák díszei mind a karácsony szellemét próbálják megidézni. Rénszarvasok szánokat húznak, a Télapó nagy puttonnyal mosolyog, mintás hópelyhek függnek az épületek tetejéről. Délután közepe van, csúcsforgalom. Az utakon a szokásos dugó, a buszok pedig tömve vannak. Látszólag egy teljesen átlagos hétköznap. Ezt azonban megtöri egy mikulássapkát viselő hajléktalan, aki saját kézzel készített apróságokkal megpakolva sétál autótól autóig. Nyugodt, nem siet sehova. A dugóban rekedt embereknek kínálgatja portékáit kisebb-nagyobb sikerrel. Kedves és nem erőszakos, mindenkinek kellemes ünnepeket kíván. Van, akivel sikerül üzletet kötnie, az emberek nyitottabbak karácsonykor.
Costa Rica karácsonyi hagyománya nagyban hasonlít a miénkhez, a klíma miatt
azonban nehéz volt számomra előcsalogatni az ünnepi hangulatot. A szokásoktól nehéz szabadulni, de végül sikerült nyitnom az új felé, és már nem nézek furcsán a pálmafákra tekert égősorra, vagy a tűző napon télapójelmezben áldásokat szóró önjelölt karácsonyi jótevőkre. Mert itt ez a szokás, csakúgy, mint otthon az éfjéli mise.
Miután kipihentem magam, és felhajtottam a kávém maradékát, búcsút intek a parknak, és folytatom utamat. Az úticélom a közeli San Joaquín, amelyről az a hír járja, hogy karácsonykor a helyiek nagyon is kitesznek magukért, amolyan háztáji karácsonyi vásár formájában. Elég érdekesnek hangzott ahhoz, hogy megnézzem, és utólag hálás is vagyok, mivel ez az élmény élesztette végül fel bennem az ünnepi hangulatot.
San Joaquín kertvárosa gyönyörű fényben ragyogott! Már besötétedett, mire odaéertem 
(errefelé délután 5 órakor már szürkület van), ِígy a látvány valóban hatásos volt. Garázs- és kertkapuk voltak tárva-nyitva, várva a vendégeket. Kempingasztalok sorakoztak az udvarokon, a grillekről kolbász és pecsenye illata szállt, a házak dekorációktól ragyogtak, a karácsonyi zene pedig összefogta az egész jelenetet. Tőlem ugyan idegen, hogy ismeretleneket fogadjak az udvaromon, a helyiek viszont nagyon otthonosan mozogtak ebben a helyzetben. Már nem újdonság számomra, hogy az emberek nagyon társaságkedvelők itt, és mindenkit a barátjukként kezelnek, szóval nem éreztem kellemetlennek csatlakozni a járókelőkhöz, és végigkóstolni a rögtönzött vásár menüsorát.
Szinte fillérekért kaptunk minden finomságot. Pecsenye tortillalapon helyi savanyúsággal megöntözve, különböző ízű empanadák (töltött tésztacsemege), és a kommersz gyorsételek (hot-dog, hamburger stb.) sajátos hangulatot adtak az ünnepségnek. Bár vágyakozva idéztem fel a kenyérlángos ízét, végül sikerült azt elengednem, és elmerültem a helyiek társaságában. Mindenki jókedvű és rendkívül beszédes volt.
Helyi karácsonyi jellegzetesség a tamal. Ez egy banánlevélbe csomagolt egytálétel, hús, zöldségek, rizs és kukoricaliszt keveréke. Általában a családok valamennyi tagja részt vesz az elkészítésében (van, aki a rizsért felel, míg más a banánlevél előkészítéséért). Hosszadalmas folyamat, de régi hagyomány, és gyakran ajándékoznak szomszédok, barátok tamalt egymásnak gondoskodásuk jeléül. A vásár természetesen bővelkedett tamalban is.
Az itt élők azzal töltik a decembert, hogy miután hazatértek a munkahelyükről, beizzítják a kerti grilleket, kipakolják a családjuk által készített portékákat, kinyitják a kapuikat a világ előtt és éjfélig fogadják az utcáról betoppanó tömeget. Sütnek, beszélgetnek, jól érzik magukat, minden vendég tiszteli a magántulajdon szentségét.
Épp a pecsenyére vártam, amikor egy hűvösebb léghullám simított végig a környéken. Hidegben edződtem, számomra a helyi klíma még decemberben is meleg, de ez a szellő engem is megborzongatott kissé.
Északról jön, az Egyesült Államok felől – mondta a vendéglátónk, és nyakik becipzározta a kardigánját. – Decemberben a legerősebb, mert ilyenkor rásegítenek még a vulkánok is. Figyeld csak meg, sajátos illata van a levegőnek. Nálatok is ez van, amigo?
Elmondtam neki, hogy honnét jöttem, és azt is, hogy nálunk milyen az idő ebben a hónapban. Zavartan elmosolyodott, és csóválni kezdte a fejét. Viccesen nézett ki mikulássapkában a grill mellett, miközben a trópusi növények a háta mögött télies dekorációba voltak öltöztetve.
Ti legalább ismeritek a havat. – nevetett. – Itt az szerencsére nincs.
Miután végeztem a pecsenyével, felidéztem mindazt, amit mondott. Sok costaricai még egyszer sem hagyta el az ország területét, csak ezt a klímát ismerik. Havat, igazi telet csak a tévében láttak, esetleg hallottak történeteket azoktól, akik már láttak ilyesmit. Eszembe jutott a sógorom története; ő harmincévesen látott először havat, és nevetve idézte fel, hogy milyen arcot vágtak az emberek, amikor az első reakciója az volt, hogy a szájába tömött egy nagy adag hógolyót. Az általános tévhit szerint ugyanis a hó édes, kellemes ízű – sajátos emberi tulajdonság, hogy amit csak hallomásból ismerünk, képzelt tulajdonságokkal ruházunk fel. A valóság azonban az, hogy az ország nincs felkészülve a hóra és a hidegre, bármennyire is vágynak rá sokan, egy szívós hideghullám nagy károkat okozna. Ez a veszély azonban jelenleg nem fenyeget.
Több otthon élő ismerősöm is megkérdezte tőlem, hogy itt is van-e fenyőfadíszítés. Igen, ez szokás, de mivel Amerikában vagyunk, itt nem a Jézuska, hanem a Télapó hozza az ajándékot. Felejtsük el az illatos normand fenyőt és a hegyes tűlevelű lucfenyőt, Costa Ricán ennek csak a műfenyő változatát ismerik. Ha élő fát akarunk, a ciprus az egyetlen, amit karácsonyfaként használnak – ez pedig a legtöbb virágüzletben kapható.
Latin-Amerika lakossága nagyon vallásos. Costa Rica sem kivétel ez alól, emiatt a karácsony, mint a megemlékezés Krisztus születéséről, nagyon jelentős. Amíg a külteret az égősor változtatja meghitté, addig a beltér, a családi élet központja a gondosan felállított betlehemi Krisztus-jelenet otthona. Jézus születésének megörökítése szinte valamennyi otthonban közös elfoglaltság, gyakran a legmélyebb részletekre is gondolnak, amely különlegessé teszi az egész kompozíciót. Ez tehát egy családi esemény, amely egyben felvezetője magának az Ünnepnek.
Érdekes tapasztalat egy trópusi éghajlatú országban karácsonyozni. Kellett hozzá egyfajta nyitottság, de szeretem azt gondolni, hogy minden tapasztalat ad valami plusszt, egy élményt, érzést, tanítást, valamit, ami maradandó. Ahhoz, hogy ezt megtapasztaljuk, nem kell feltétlenül a világ túlfelére utazni. Elég, ha lelassítunk, és hagyjuk, hogy a mindennapos rutin vakációra menjen. Forduljunk egy kicsit magunkba, bárhol is legyünk, és emlékezzünk arra, hogy valójában milyen értékeket is képviselünk. Hiszen erről szól az Ünnep, hogy újraértékeljük önmagunkat.
Ezúton kívánok minden kedves Olvasónak Boldog Karácsonyt!
