Egy szívemhez közel álló baráttól kaptam ezt, a már szívemhez is közel álló mesét. Amióta az eszemet tudom a mesék szerves részét képezték napjaimnak. Kezdetben szüleim meséire aludtam el vagy éppen nyugodtam meg, később én magam szőttem a meséimet. Először csak a fejemben léteztek, majd miután megtanultam írni, füzeteket körmöltem tele. Ma a technika siet segítségemre, amikor papírra vetném gondolataimat. Azok a régi mesék bőröm alá szívódtak, de vajon tovább tudom-e adni őket? Amivel nem csupán a mesének adok hosszú életet, de általa őseimnek is. Így belegondolva hatalmas felelősségnek hangzik.
Ezt a felelősséget érezhette jelen könyv egyik főszereplője, egy régi-régi történet elmesélője. Amerikából Indiába repíti az olvasót egy távoli, kultúránktól oly idegen világba. S teszi mindezt oly finomsággal, hogy valóban úgy érezhetjük, mintha ott sétálnánk mezítláb a szűk sikátorokban, miközben gyerekek sikongatnak és a nagy nyomorúság közepette mégis arcukról süt a boldogság. Honnan ez a csillogó boldogság? Mijük van, ami másik főszereplőnk, Jaya életéből hiànyzik? Jaya több magánéleti veszteség után érkezik meg ebbe a kultúrába, innen származik, ennek ellenére vadidegennek érzi magát. Ősei története azonban rádöbbenti, hogy a földrajzi távolság ellenére lelkük egy darabján mégis osztoznak.
Hozhatnak a mesék enyhülést? Gyógyulást? Kevés jobb módját ismerem a gyógyulásnak, mint saját történetünk megtalálását.
“(…) Az egyetlen dolog, amit a születéstől halálunkig magunkkal viszünk, az azoknak az embereknek a láncolata, akikkel életünk során kapcsolatba kerültünk.” (Sejal Badani)
Sejal Badani: A mesemondó titka, Libri Könyvkiadó, 2019
