Patrick Rothfuss nagy mesélő. Olyan régimódi, terjengős, néha nagyot mondó, néha talán füllentő mesélő. A királygyilkos krónikája pedig egy igazi fantasy – tündérek és varázslók, gonosz szellemek rejtőznek egy-egy bokorban. Csak rajtunk múlik, hogy megtaláljuk-e őket.
A régiek hitték, hogy egy jól megválasztott névvel a gyermek feje felől elkergethetik a rá leselkedő démonokat, sőt, örök boldogságot is szerezhetnek neki.
A fantasy világához is szorosan hozzátartozik a névmágia, illetve a kimondás általi varázslat. A névnek – legyen az emberé vagy éppen egy tárgyé – ereje van. Ha kimondjuk egy létező vagy bármilyen egyéb dolog valódi, a velejében rejlő nevét, hatalmat is szerzünk felette. Létrejön a varázslat. A mágia megvalósulásához azonban ki kell mondani a szavakat, a nevet, nem elég csak rágondolni. A szavaknak – és azon belül a neveknek – tehát különös jelentősége van.
„Egy szó. A szavak az elfelejtett nevek fakó árnyai. Ahogy a neveknek van hatalmuk, úgy a szavaknak is van. A szavak tüzet gyújtanak az emberek elméjében. A szavak könnyet facsarnak a legkeményebb szívből. Van hét szó, amelyektől valaki beléd szeret. Van tíz szó, amelyek a legerősebb ember akaratát is megtörik. De a szó nem más, mint festett tűz. A név pedig maga a tűz.”
Patrick Rothfuss a modern fantasy egyik leggyönyörűbb alkotását hozta létre A királygyilkos krónikája című trilógiájával, amelyben a varázsos világ egyik központi eleme a névmágia mibenléte.
A kötet első része, A szél neve 2007-ben jelent meg, majd ezt követte 2011-ben a második, A bölcs ember félelme. Ezen kívül napvilágot látott még 2014-ben egy kiegészítő kötet is, amely A szótlan tárgyak lassú szemlélése címet viseli.
A trilógia befejező darabjáról, a The Doors of Stone-ról (hivatalos magyar címe még nincs) mindössze annyit lehet tudni, hogy készül. Rothfuss egyfajta második George R. R. Martinként rendesen ráült a könyvre, legalább hat éve írja már. Folyamatosan rebbennek fel hírek, ám ezek mindig a következő évet villantják fel esetleges megjelenésként. Így a rajongók egyelőre csak reménykedhetnek, hogy egyáltalán lesz könyv, további kívánság, hogy még a mi életünkben legyen mindez.
„Egy mesének nem kell vadonatújnak lennie, hogy örömet okozzon. Némelyik olyan, mint a család barátja. Mások megbízhatóak, mint a kenyér.”
A történet alapjai ismerősek lehetnek nekünk más művekből. A szerencsétlen sorsú főhős, Kvothe fiatalon elveszti szüleit, így életének fő célja, hogy megtalálja és elpusztítsa az elkövetőt. Ehhez azonban sokat kell tanulnia és fejlődnie. Hősünk rengeteg kalandon és szenvedésen esik át, amíg… nos, a történet zárását nem ismerjük, hiszen az utolsó kötet megírása, megjelenése még várat magára. A trilógia tulajdonképpen három nap alatt játszódik, de a mese sokkal hosszabb időt ölel fel. A kerettörténetben három napja van a Krónikásnak, hogy egy útszéli fogadóban feljegyezze a királygyilkos Kvothe történetét. Ebbe beágyazódik a vándorkomédiás ősökkel rendelkező, lángoló vöröshajú Kvothe meséje, amelyből kiderül, hogyan lett a hétköznapi fiúból a világ leghírhedtebb varázslója és hogyan vált rettegett királygyilkossá. Három nap alatt tehát egy egész életet ismerünk meg, mindezt Kvothe előadásában.
„Vannak csöndek, amelyeket szavakkal nem lehet elkergetni.”
Kvothe, ahogy halad előre a történet, egyre több nevet szerez magának. Ez azt jelenti, hogy sok néven szólítják: Kvothe, Kote, Reshi, Maedre, Királygyilkos és a többi. Mindez minket, olvasókat is elbizonytalanít, mi lehet az igazi neve. Ugyanúgy kutatjuk a főhős valódi nevét, hogy hatalmat szerezzünk felette, irányítani tudjuk, mint ahogy ő is keresi a szél és minden más nevét. Nevet szerez Kvothe magának olyan szempontból is, hogy hírnévre is szert tesz. Már életében beszélnek róla, saját maga (is) alakítja a róla szóló legendákat. Ez egy újabb elbizonytalanodási faktor a számunkra, hiszen mi a garancia arra, hogy Kvothe az igazat mondja. A név- és szómágiában is egyre jártasabb lesz Kvothe. Az egyetemen a nevek természetét kutatja, és először csak véletlenszerűen tudja kimondani egy-egy dolog valódi nevét, a cél azonban, hogy tudatosan is megnevezze azokat.
„Az elmúlt években néma félelem rágott a szívem mélyén. Olykor attól tartottam, hogy a társulat pusztulása és a Chandriannak az emléke csupán a bánat álma, az elmém teremtette, hogy kibírjam egész világom elvesztését. Ám most van a kezemben valami bizonyítékféle. Léteznek. Az emlékeim valósak. Nem őrültem meg.”
A rengeteg kaland és megpróbáltatás közepette Kvothe folyamatosan keresi szülei gyilkosát, a titokzatos, csak gyerekmesékben létező Chandriant. Kvothe szülei megpróbálták a rég elfeledett lényről szóló történetfoszlányokat összefércelni, kutattak a Chandrian után, sőt, mesélték is azt. Vesztük is ez lett. Azzal, hogy kiejtették a nevét, testet adtak neki. Felelőtlenségükért a legkomolyabb árat fizették: a Chandrian kiirtotta őket és egész népüket, csak az ifjú Kvothe élte túl a mészárlást.
A műben külön ereje van a megzenésített, elénekelt szavaknak, vagyis a dalnak. Rothfuss történetében a dal elringat, megnyugtat, gyógyít, őrületbe kerget. Az egész trilógia olyan, mint egy többszólamú dal. Egy dal, ami szól a hősről, a szerelemről, a bosszúról, a hitről és a legendáról. Van benne minden, ami egy magára valamit is adó fantasyben lenni szokott: varázslás, tragédia és gonoszság is – van benne humor és mindenekelőtt emberség. Jó adag irónia teszi teljessé a képet, hiszen ez nem egy tökéletesre fésült fantáziavilág. Itt Kvothe meséli el a saját életét, és nem hallgatja el például azt sem, hogy egy köpeny nemcsak azért fontos, mert melegít, elrejt és rengeteg mindent el lehet bele tenni, hanem azért is nélkülözhetetlen egy hősnek, mert remekül mutat, ahogy meglebbenti a szél…
