A Trainspotting után szabadon. Körülbelül ez jutott eszembe, miután 
megnéztem a Patrick Melrose első részét. Az ötrészes, regénysorozaton (Edward St Aubyn önéletrajzi ihletésű munkája) alapuló minisorozat az angol arisztokrácia egy szereplőjének életébe enged betekintést, de nem akárhogy. Főszereplőnk, Patrick a brit felsőosztály alsó szintjére visszacsúszott férfi, aki traumatikus, bántalmazásokkal teli gyermekkorától jut el az önpusztító (ez alatt értsd: kemény drogos és alkoholista) felnőttkoráig. A sorozat tulajdonképpen azt mutatja be, hogy épül fel az áldozat szerepéből, miközben ízes angol humorral tart tükröt a társadalmi rendnek.
És ki más alakíthatná e valóságtól elidegenedett, sokszor már szánni való figurát? Természetesen az a Benedict Cumberbatch, aki zsigerből hozza a nagydumás, öntelt karaktereket (Ki ne emlékezne Doctor Strange-re, Sherlockra vagy Alan Turingra?). Simán elviszi a sorozatot a hátán. Van tere a kibontakozásra. Elnézve a jeleneteket, mintha egy színházban ülve egy monodrámát látnánk. Persze, mellette feltűnnek 
életének főbb szereplői. Nem feledkezhetünk meg például a bántalmazó apát alakító Hugo Weaving-ről (A Gyűrűk Ura Elrond-jaként vagy a Mátrixból ismerhetitek), akitől az embert kirázza a hideg.
Az első rész után kissé megfáradtan ültem a kanapén. Szinte másodpercenként ért az ingeráradat, és néhol már úgy éreztem, hogy a kevesebb néha több volna. Mindezek ellenére megéri adni egy esélyt a storynak, ezzel a pár résszel nem veszítünk sokat.
Akit érdekel, Patrick történetét a HBO-Go-n tudjátok nyomon követni.
